Se veled se nélküled 4. fejezet

4. fejezet

Reita pov:

Hazamegyek, már túl vagyok egy veszekedésen a menedzserrel és egy összeszólalkozáson Rukival. Most már csak Sakurához szeretnék bújni.

-Szia kicsim – köszönök neki, és meg akarom csókolni. Elhajol és eltol magától.

-Elköltözöm, és nem akarlak látni – közli mindezt úgy, hogy rajtam még kabát bakancs van. Még haza se érkeztem.

-Tessék? – pislogok.

-Elegem van ebből az életformából, emlékszel mikor vittél utoljára vacsorázni? Vagy mikor vettél nekem utoljára bármit is?

Döbbenten pislogok, de hisz nem is olyan rég, pont az évfordulónkon vittem egy puccos étterembe ahhoz képest, hogy én egy otthoni gyertyafényesnek jobban örültem volna. És alig egy hete vettem meg neki egy ruhát, amit kinézett magának. És még mindig itt lapul a zsebembe a kis doboz.

-Sakura – nyögöm ki nagy nehezen.

-Viszlát – azzal fel veszi a táskáját bele bújik cipőkéjébe.

-Várj, ezt nem értem, kérlek, magyarázd el – esdeklek.

-Nem érdekelsz Reita, már nem tudom ki vagy. Hol van az a srác, akit meg ismertem? Akivel jó volt az ágyban, aki férfi volt és nem egy ilyen papucs – lefitymálóan végig néz rajtam, majd felhúzott orral távozik. Döbbenten állok az előszobában. És nem értem a dolgokat.

Beljebb óvakodom és a lakás már félig üres, csak az én ruháim vannak szanaszét dobálva. Minden feltúrva, a gitár cuccaim a sarokba hányva, nem kis érték van oda dobálva. Mindent elvitt.

Döbbenten ülök a sarkamra. Most mit csináljak? A barátnőm elhagyott a srácok most haragszanak rám. Azt hiszem most Ruru módszeréhez folyamodok. Nagyjából helyre és rendbe rakom a lakást.

-Lehet vennem kéne egy házi állatot, az legalább a kaja miatt kötődne hozzám. – jegyzem meg keserűen.

Valószínűleg igaza volt Aoinak, minket csak a pénzünk és a hírnevünk miatt keresnek meg. Ezért nem szóltam Sakuráról, nem akartam bemutatni a srácoknak. Szerettem volna külön választani a magán életemet a zenekartól. Nem sikerült.

Beülök kedvenc kocsmámba, ott talán békésebb, mint a lakás némasága. A pultos ismerősként üdvözöl egyelőre még csak sörrel indítok.

Keserűek a gondolataim, ahogy italom is az.

-Miért nem kíváncsi senki Suzuki Akirára? – teszem fel a nagy kérdést.

-Talán mert senkinek nem mutatod meg – ül le velem szembe egy ismerős alak.

-Hát te? – kérdezem, talán túl barátságosan is, mert nem akaródzik felállni és elmenni. Végül is nem bánom társaságát, legalább nem vagyok egyedül, még akkor is, ha ő ül itt velem.

A poharak gyorsan fogynak egymásutánban, de a nyelvem csak nem ered meg. Inkább hagyom, hogy ő beszéljen, mesél a bandáról, mesél a tagokról, jó hallgatni valaki más bajait és egy kicsit nem a sajátjaimmal törődni.

-Lassan haza kéne menned – veti fel – Nem várnak otthon?

Vidám válaszom azonnal visszanyelem. Nem, nem várnak otthon. Keserűen lehajtom a fejem és megrázom. Uh, ezt nem kellet volna, összekavarodnak a dolgok.

-Gyere, elviszlek egy darabon.

-Kösz – motyogom és hagyom, hogy segítsen, valószínűleg a saját lábam nem bírna el.

Lehet rosszul gondoltam, és Kamijo se olyan selyemfiú, mint amilyennek látszik. És lehet még jó fej is, annak ellenére, hogy egy beképzelt bunkónak tűnik. Így, hogy megvetettem magamba ezt a kérdést, zuhany alá kerülök, ami fog vacogtatóan hideg. Mi van, már megint elzárták a meleg vizet? Passz hogy kerültem utána be az ágyamba, de végre a pihe puha ágyikómban vagyok.

Azt hiszem túl sokat ittam. Jóleső üresség hamar magába burkol.

Kamijo pov:

Nincs is jobb, mint egy fárasztó nap után leülni egy sörhöz. Ahogy a helyet keresek magamnak, megpillantok egy ismerőst. Valami nagy bánata lehet, szinte végig nyúlik az asztalon.

- Miért nem kíváncsi senki Suzuki Akirára? – motyogja.

- Talán, mert senkinek nem mutatod meg – ülök le vele szembe.

- Hát te? – most valahogy más a hangja, de ezt betudom az alkoholnak.

Már jó ideje itt ülhet, nyílván nem szomjas.

- Ha csak egy valamit mutatsz, a többi nem fog érdekelni senkit. Te csak Reitát mutatod meg az embereknek, ezért soknak meg se fordul a fejében, hogy Akira milyen lehet. De ez sajnos nem csak nálatok van így, hanem minden bandánál.

- Nem értem.

- Mi nem használunk művésznevet, mi nagyjából önmagunkat adjuk. Az elején így volt, de a rajongóknak nem ez kellett, így mi is játszunk. Sok embert nem érdekel, hogy Yuki egy koncerten miért nem volt a toppon, miért hibázott többször is. Betudták annak, hogy rossznapja volt, pedig közel sem ez volt a helyzet. Mikor Hizaki nem tudja a maximumot hozni, mert majd összeesik a fáradtságtól, azt is elkönyvelik a „rossz napja van” kategóriába. Teruval ugyan ez, ahogy velem is. Egyszer torokgyulladással kellett végig csinálnom egy koncertet és a kritikusok semmivel sem foglalkozva lehúzták az egész fellépést. Mi és a főnök tudta, hogy mi a helyzet, mi van a színfalak mögött és ez a lényeg.

Nem azt mondom, hogy a rajongók leszarják, hogy mi van velünk, de nem értik meg. Nem érzik azt, amit mi. A nyomást, a hajtást, fogalmuk sincs, miken megyünk keresztül. Abba nem gondolnak bele, hogy az ő kedvükért és a zenéért mindenről lemondunk, ami igazán fontos egy embernek. Nem lehet igazi magánéletünk és családunk, mert képtelenek vagyunk annyi időt a szeretteinkkel tölteni, amennyit akarunk és amennyit a másik fél akar. Yukit éppen ezért a menyasszonya el akarta hagyni, de valahogy kibékültek. Terunak a családjával volt valami, ami miatt nem tudott a zenére koncentrálni. Hizaki szóló zenekarban is zenél a Versailles mellett. Az embereket csak az érdekli, hogy mikor lesz a koncert, az új album, új klip, de az nem, hogy milyen árat fizetünk a szórakoztatásukért. Ez szomorú. Nem lehet kapcsolatunk senkivel, mert nem tudni, hogy akivel együtt vagyunk az szeret-e minket vagy csak a pénz és a hírnév érdekli. A mi szívünk elsősorban a zenéé és ezt sokan nem képesek megérteni.

- És veled mi a helyzet?

- Velem? Én is csalódtam már az emberekben. Talán egy éve egy új banda jött a kiadónkhoz és összehaverkodtunk velük. Nem sokkal ez után kiderült, hogy az énekes csak azért akart velünk lenni, mert általunk akart a csúcsra törni. És mikor ezzel szembesítettük, nagyot nézett, mert azt hitte, nem derül ki. Egy szart nem. Előbb utóbb minden kiderül. Fogalmazzunk úgy, hogy már nem sokáig dolgoztak nálunk.

- Ismerős.

- Te jártál így?

Fúj egyet és inkább italának szenteli a figyelmét. Valami nagy gebasz lehet, ha ennyire a padlóra küldte. Ha jól emlékszem, Ruki azt mondta, hogy Rei egy kemény macsó. Talán így van, talán nem. Talán az egész Gaze olyan, mint Ruki. Ő sem önmagát adja a színpadon és a kamerák előtt. Láttam az igazi, pirulós Takanorit. Szöges ellentéte Rukinak. Könnyen lehet, hogy Reitával is ez a helyzet. Mikor korábban beszéltem vele, a bunkó és macsó Reita volt, akkor most, aki itt ül velem szemben, az Akira? Reita mindjárt lefolyik az asztalról, olyan részeg. Biztos semmit sem fogott fel abból, amit mondtam, de jólesett kibeszélni.

- Lassan menned kéne. Nem várnak haza? – kérdezem.

Mondana valamit, de inkább hívja a pincért, hogy fizetne. Pár perc múlva megjelenik a srác és mondja az összeget. Én is fizetek. Rei kotorászik a tárcájában és egy papírfecnit nyújt a pincérnek.

- Reita, az egy bevásárló lista – figyelmeztetem.

Megint matat és most egy korábbi számlával akar fizetni. Ez így nem lesz jó.

- Add ide, fizetek – nyújtom felé a kezem.

Szó nélkül megkapom a tárcáját és végre a pincér is megkapja az italok árát. Elhúzom a szám, így nem engedhetem el a srácot. Lépni nem bír. Karjaira támasztja a fejét és szuszog. Előkeresem a személyiét és megnézem, hol lakik. Szerencsére csak pár utca. Felhúzom a székből és botladozva elindulunk a lakása felé. Nagyjából a járda széle és a házak fala között tántorgunk. Könnyebb irányítani Reit, mint gondoltam. Olyan súlyban lehet, mint Hizaki, akit könnyen felkapok. Addig nincs baj, amíg nem akar hasra esni a saját lábában. Már épp kezdem azt fontolgatni, hogy az ölemben viszem hazáig, mikor megérkezünk.

- Rei, ha még magadnál vagy, mond meg hol a lakás kulcsod – nézek rá.

Nem mond semmit, csak elkezd horkolni. Ilyen nincs, eszem megáll. Na jó, egyik kezemmel megtartom, míg szabad kezemmel átkutatom elől a zsebeit. Remélem, itt van. Nincs szerencsém, de nem engedhetem el, mert alszik.

- Ha most rögtön nem térsz magadhoz, nem állok jót magamért – modulok rá.

Párszor megütögetem az arcát, mire feléled. Nekilököm a kapunak, aminek neki támaszkodik. Én a csípőjénél tartom, nehogy eldőljön, úgy imbolyog. Naná, hogy a farzsebében tartja. Csak azért imádkozom, nehogy valaki meglásson minket, mert azt már holnap a címlapokon látjuk. Ezt egyik kiadó se tudná elsimítani, nem kell nekünk a botrány. Valahogy beügyeskedem magunkat a lépcsőházba és a postaládákon szereplő nevek között keresem ennek a hülyének a lakását. Végre meg van, már csak a liftet kéne megtalálni.

- Lift? – kérdem és jobb híján oldalába mélyesztem körmeimet.

Felszisszen, de legalább felébred.

- Arra – mutat előre.

De jó, ennyi erővel oldalra is mutathatott volna, mert nem látszik semmi, olyan sötét van. Kis vakoskodás után végre megvan a felvonó és végre elindulunk felfelé. Míg azt hittem, hogy csak pár sörre ugrom be a kocsmába. Ennyit a nyugis estéről. Végre megérkezünk, és megint ráncigálhatom a basszerost. Oldalába mélyesztem körmeimet, megint felébred. Egy kézzel nem tudom kinyit az ajtót, így Reit a falnak támasztom, és rongybaba módjára csúszik le a földre.

- Te, keljél fel! – kapok utána, de így nem tudom kinyitni az ajtót.

Egy sor szentségelés után, inkább kinyitom az ajtót és utána jöhet a nagyobb feladat: feléleszteni ezt a valamit, ami jelenleg nem lehet basszerosnak hívni, de még zenésznek sem, ahogy embernek se. Jelenleg nem több egy szobanövénynél. Él, lélegzik, és hogy helyváltoztatásra képes legyen, kell valaki – jelen esetben én – aki arrébb taszigálja.

- Ha nem emlékszel semmire, én esküszöm, megöllek – morgom és becibálom a lakásba.

Most ami kell neki, az egy fürdő. Na jó, és az hol van? Felkapcsolok pár villanyt, és sorra nyitok be az ajtókon. Viszonylag hamar sikerül megtalálni a fürdőt és most jön a következő feladat: meg kéne fürdetni. Komolyan olyan érzésem támad, mintha az anyja lennék, aki megfürdeti kisbaba fiát. Megáll az eszem. Valahogy sikerül a fürdőig elvonszolnom és elkezdem vetkőztetni. Ha ezt megtudja, tuti kiherél. Ahogy megszabadítom fölösleges ruhadarabjaitól, szabályosan eláll a lélegzetem. Szépen kidolgozott izmok, karcsú test és sápadt bőr. Nagyon szép látvány. Talán jobb teste van, mint Rukinak. Próbálom nem rajta legeltetni a szemem, mert abból nem sok jó sülne ki. Eddig oké, de hogyan tovább? Ha beállítom a zuhany alá, nem áll meg a lábán, de nem állhatok be vele, mert tiszta víz leszek. Azt mégse kéne. Fintorogva alsóig vetkőzöm és megint felrángatom a szöszit. Nem tudom hogyan, de sikerül betuszkolni a tus alá és megengedni a hideg vizet. Ahogy végignézek formás izmain, széles és izmos hátán… érzem, hogy a vérem a lehető legrosszabb helyre áramlik.

- Rei, ugye nem vagy magadnál? – remélem, már alszik.

Hülye ötlet, de remélem így van.

- Ez hideg – vacog.

Na ne! Most tényleg eldobom az agyam! Akkor alszik mikor nem kéne, de mikor kell, akkor baszik azt tenni. A hideg víztől megrázkódik és libabőrös lesz. Zihálva próbál józanodni. Legnagyobb bánatomra rég voltam Rukival és itt nyöszörög előttem Reita, mintha… mintha… na ne, már megint a fantáziám. Szinte látom magam előtt, ahogy a basszeros nem a hidegvíztől, hanem a kéjtől nyög alattam és könyörög, hogy dugjam meg. Megpróbálja ellökni magát a faltól, amivel csak azt éri el, hogy hozzám simul, amivel még jobban növeli bennem a vágyat. Ha így folytatja, leszarom, hogy részeg és nem is ismerem, itt helyben megrakom.

- Nem mész sehova, itt maradsz – döntöm a falnak.

- De fázom – és hozzám bújik.

Baszd meg Reita! Ez a hála, amiért hazahozlak? Segítek neked, erre te megkínzol? Menj a picsába, de rakéta sebességgel. A basszeros megtántorodik és ismét a falnak dől, csak magával ránt engem is.

- Rei, engedj, vagy olyat teszek, amit később mindketten megbánnánk – suttogom elfúló hangon a fülébe.

Értetlenül pillant rám. Nem ért semmit, de addig jó nekem. Ez így nem mehet tovább. Elzárom a csapot és egy törülközővel megpróbálom megszárítani Reit. Szerencsére már kezd magához térni, így már viszonylagosan stabilan áll. Betántorgunk a hálóba és lefektetem az ágyra. Igyekszem nem őt bámulni. Mázlira a földön hever egy melegítőgatya, amit rá tudok adni. Ráterítek egy pokrócot és megyek vissza a fürdőbe a ruháimért. Felöltözöm, és már mennék, mikor megtorpanok a nappaliban. Végig nézek a helyiségen és elhúzom a szám. Oké, hogy egy férfi lakik itt, de itt még ahhoz képest is túl nagy a disznóól. Nem hiszem, hogy Rei ilyen rendetlen lenne. Nem, itt valami más van. Mintha feltúrták volna. A kanapé előtti kis asztalhoz lépek és találok egy eltépett fényképet, amin Rei van egy mosolygó hullámos hajú lányt ölelget. Biztos a barátnője… volt. Szóval ezért volt ez az egész. Szegény srác.

- Nem hiába, a nőkben nem lehet bízni – sóhajtom és megcsóválom a fejem.

Erős srác, majd feláll, és tovább megy. Ha egyedül nem megy, a társaira támaszkodhat. Csak rá kell jönnie, hogy nem, baj, ha segítséget kér. Mert van, aki segít, mindig van segítség. Nincs értelme tovább maradni, így is majd meg fagyok, mert vizes az alsóm. Nem kéne megfázni. Bezárom az ajtót és elindulok végre haza. Igazán rám fér már a pihenés. Elfáradtam. Reita miatt nem kell aggódni, kialussza magát és semmire sem fog emlékezni. Legalábbis remélem.