Egyik reggel legnagyobb
meglepetésemre, a húgom felhív, mert itt van a városban. Megbeszéljük, hogy
találkozunk egy kávézóban. Nagyon örülök, hogy végre láthatom.
A kávézó teraszán egy
gyönyörű kék ruhás nő vár, és int.
- Liza – ölelem meg.
- Bátyó – erősen
megszorongat.
Alig ülünk le, jön a pincér
az étlappal.
- Ugye nem zavartam meg
semmit? – kérdi.
- Dehogy, rád mindig van
időm. Mesélj, mi újság?
- Nem sok. Anyáék jól
megvannak, otthon minden rendben.
- Helyes.
- Viszont szeretnék
segítséget kérni tőled.
- Mi baj? – kapom fel a
fejem.
- Itt kaptam állást, de még
nincs annyi pénzem, hogy legyen lakásom, és…
- Ne folytasd, gyere hozzám
nyugodtan.
- Tényleg? – vidul fel.
- Persze.
- Nem lakik nálad senki? Nem
akarok zavarni?
- Nem zavarsz.
- Biztos?
Csúnyán nézek rá, mire
elneveti magát. Míg megisszuk a kávénkat, megbeszéljük a részleteket. Akira nem
lakik és nem is alszik nálam, így nem fog senkit zavarni Liza. Segítek a
bőröndöket felvinni a lakásba.
- Hülye kérdés, de van
valakid? – szegezi nekem a kérdést.
- Fogalmazhatunk úgy is.
- Ezt hogy érted?
- Hosszú.
- Mesélj.
- Majd – ezzel lezártnak
tekintem a témát.
Liza megkapja a
vendégszobámat. Egész délután beszélgetünk, aztán főz valami finomat.
- Meddig maradhatok? – kérdi
mosogatás közben.
- Nyugi, amíg nem lesz
lakásod, nem teszlek ki az utcára.
- Sejtettem. Pár napról,
esetleg hétről, vagy egy hónapról lenne szó.
- Addig maradsz, amíg akarsz.
Nekem is jól jön a társaság – fájdalmas fintorra húzom ajkaim.
- Ezt úgy mondod, mintha a
pasid nem töltene veled elég időt.
Liza nem is tudja, mennyire
igaza van. Így kimondva még rosszabb. Megrázom a fejem, próbálok örülni a
húgomnak.
A napok telnek, de semmi sem
változik. Csak délután találkozunk pár órát Akirával. Néha estefelé feljön egy
kicsit, ilyenkor megkérem Lizát, hogy később jöjjön haza. Drága húgom nem
haragszik ilyenkor, és jó szórakozást kíván estére. Az ilyen éjszakákat ő a
barátnőjénél tölti, én meg egyedül, mert akárhogy kérem Akirát, nem marad
velem. Forr köztünk a levegő, de az ágy hideg.
Nem értem ezt a srácot.
Érzem, hogy valami nem stimmel és ismerem már az embereket ennyire. Látszik
rajta, hogy boldog mikor velem van, látom rajta, hogy akarja ezt a kapcsolatot,
de akkor miért csinálja ezt? Az oké, hogy párszor haza megy, de minden este?
Nem igazán akaródzik neki elmenni, mégis megteszi, de miért? Nincs háziállata,
amit etetni kéne. Itt valami nagyon sántít. Van egy tippem, de remélem,
tévedek. Azonnal elkezdem keresni a telefonom.
- Liza, nem láttad a
telefonom? – kiáltok neki.
- A nappaliban, a
dohányzóasztalon – jön a helymeghatározás.
Megszerzem a készüléket és
tárcsázom Ruki számát. Ha valaki, akkor ő tudni fogja mi baja a basszerosnak.
Remélem, mindent elmondanak egymásnak, mert ha nem, baj van.
- Ki vagy? – kérdi Ruki.
- Kamijo, van egy perced?
- Aha, mond.
- Hülye kérdés, de mi baja
Reitának?
- Nem tudom, haver.
Mostanában a szokottnál is morgósabb. Ha hozzászólunk, vagy válaszol, vagy meg
akar ölni a tekintetével. Azt reméltem, hogy neked elmond valamit.
- Én meg azt, hogy nektek. Ti
nem beszélitek meg a problémákat?
- De, csak ismered Reit
milyen.
- Ja, ne is mond.
- Tényleg nem mondott semmit?
- Nem, sokszor jön
dúlva-fúlva, aztán megnyugszik, és méla utálattal megy haza. Nem értem miért.
- Passz, de ide is így jön.
Kis káromkodás után
elbúcsúzunk és bontjuk a vonalat. A kis készüléket a kanapéra dobom.
- Mi a baj? – teszi a
vállamra kezét Liza.
- Semmi, hosszú – szorítom
meg apró kezét – Nem kéne menned egy meghallgatásra?
- De – és már rohan is ruhát
válogatni.
Idegesen cigire gyújtok és
próbálok rájönni, mi a franc van itt. Leülök a kanapéra és bámulok magam elé.
- Na, mondd már el mi a baj.
Ha azt mered mondani, hogy semmi, nagyon megjárod – ül az ölembe immár menetre
készen Liza.
Elmosolyodok, látszik, hogy
testvérek vagyunk. Kiveszi a számból a nikotin rudat és leteszi a hamutálba.
Mélyet sóhajtok és végre belekezdek.
- Van egy srác, talán
fogalmazhatunk úgy, hogy együtt vagyunk. Mostanában furcsa és az a gyanúm, hogy
van valakije.
- Miből gondolod?
- A jelek. Folyamatosan
morog, utál hazamenni, mégis megteszi. Láttam már ilyet és mindig igazam lett a
végén.
- A srác nem mond semmit?
- Nem, mindent magába fojt. A
bandatársainak se mond semmit.
Elhúzza a száját és magához
ölel. Ahogy karjaiba zár, szinte minden mérgem elszáll. Liza tudja, hogyan
nyugtasson meg. Átkarolom vékony derekát és szíve dobogását hallgatom.
- Ha hazajöttem, ezt
megbeszéljük valami pia mellett, oké? – tol el.
- Oké, addig megpróbálom
befejezni a munkát.
- Helyes, szia – ad egy
puszit és már megy is.
Elszívom a cigim és egy nagy
halom papír fölé görnyedek. Kezd nagyon elegem lenni, nem elég a saját
problémám, még ez a rengeteg papír. Itt van előttem egy egész esőerdő!
Engedélyek, számlista, kotta, szövegek, szervezési papírok, rendelések, ruha
tervek és még sorolhatnám. Mikor már kezd minden egybe folyni, főzök egy kávét.
Alig kezd forrni a víz, mikor szól a kaputelefon. Ez Reita, csak ő ül rá a
gombra.
- Gyere – és nyitom a kaput.
Ha most se mondja el mi baja,
komolyan nem tudom, mit csinálok vele. Fáj, hogy nem bízik bennem ennyire. Meg
se várom, hogy kopogjon, kinyitom az ajtót.
- Szia – üdvözlöm.
- Szia – erőltet és mosolyt.
Magához húz egy csókra. Na,
most lett elegem.
- Meddig akarod még ezt
csinálni? – húzódok el tőle.
Mérges tekintetemet nem érti,
bambán bámul.
- Mit?
- Ne nézz hülyének, mert nem
vagyok az. Azt hiszed, nem veszem észre?
- Mégis mit?
- Ne tettesd a hülyét!
Tudtommal minden emberi kapcsolat alapja a bizalom. Te nem bízol bennem, mert
nem árulsz el mindent. Miért mész el, ha nem jó neked otthon? Valami oka kell,
hogy legyen, ahogy annak is, hogy ilyen undok vagy. Áruld el, de őszintén: van
valakid?
- Igen, van – néz a szemembe.
Döbbenten hátrálok meg, rég
láttam ennyire őszintén csillogni a szemét. Kell pár pillanat, hogy felfogjam
szavai értelmét. Hát jó, legalább tudom hányadán állunk.
- Takarodj – döbbenten hőköl
hátra - Amíg nem döntöd el, kit akarsz, addig nincs miről beszélnünk – lököm ki
az ajtón és csapom az orrára.
Ezek után lesz oka, hogy
takargassa. Idegesen trappolok a konyhába a kávémért. Beízesítem és megyek
vissza dolgozni. Ezek szerint jól sejtettem, már megint. Cigire gyújtok és
próbálok a papírokra figyelni. El vagyunk maradva, nem törődhetek a saját
bajommal. Egymás után gyújtok rá és közben telefonálok.
- Megjöttem! – kiált Liza.
- Máris? Hisz most mentél el
– nézek rá.
- Egész nap itt ültél? –
csodálkozik.
- He?
- Este van.
Kinézek az ablakon és milyen
igaza van. Fáradtan dőlök hátra és dörzsölöm meg fáradt szemeimet.
- Nézd mit hoztam – emel elém
egy üveg rumot.
- De te nem szereted a
töményt.
- Nem baj, de te igen. Mi volt
a baj reggel?
- Semmi, most már tárgytalan.
Térek ki a válasz elől és
hozok két poharat.
- Ne légy ilyen! Mond el!
- Mondom, hogy semmi, csak
igazam lett – mordulok rá.
- Sajnálom – hajtja le a
fejét bűnbánóan.
- Bocs, csak fáj ez az egész.
- Akkor ne mond el.
- Majd, ígérem, mindent
megtudsz.
- Oké.
Félre rakjuk a papírokat és
iszogatunk. Az alkohol és Liza el tudja vonni a figyelmem és nem emésztem
magam. Elfogy a fél üveg szesz, mikor eltántorgunk aludni.
Reita pov:
Hosszúak a napok és még
hosszabbak az éjszakáim. Nem elég hogy Sakura haza hozza azt a férget, de még
beszélgetnek elég hangosan ahhoz, hogy én is halljam. Már tudom, hogy azon a
bulin találkoztak, mikor mi előző este bowlingozni voltunk, az összes hibámat
megkapom. Ami igazán fáj, hogy nem a szemembe, hanem így, a hátam mögött és
úgy, hogy én is halljam. Ruki hajt minket, mint az őrült. Új stinget adunk ki.
És a nagy album is nyakunkon van. Feszült vagyok és kialvatlan. Az egyetlen
kellemes dolog egy 24 órából álló napban, hogy a vége felé van pár röpke
órácskám egy sör és Kamijo táraságában. Nagyon megkedveltem az együtt töltött
időt. Ugyan már nem mondhatom el magamról, hogy izom heteró vagyok, de élvezem
a társaságát. Meg amiket művelünk néha. Azt hiszem, át fogom neki adni rövid
időn belül az ajándékát.
Rátenyerelek a csengőre,
ebből tudja, hogy én vagyok, nem kérdez, hanem nyitja a kaput. Fáradtan
lépkedek a liftig. Végre láthatom. Kopognom se kell, nyitja az ajtót.
Üdvözölném a puszival, amit már nem is tudom mikor vezettünk be, és mikor lett
ennyire természetes. Eltol magától.
Üdvözlés után azonnal nekem
támad, mit csináltam és mikor, amiért így megvádol? Értetlenül állok a kérdés
előtt. Én bízom benne, mégis mi a fenét keresnék itt? Miért akarnám magamhoz
ölelni? Miért hagynám, hogy meséljen? Azt hiszem ez az, hogy még nem mondtam el
neki, hogy ő van nekem egyedül. Amiért haza megyek, az nem fontos, eltörpül
ahhoz a jóhoz képest, amit tőle kapok. Ki kell, hogy mondjam neki, hogy értse?
-Igen, van – nézek a szemébe
őszinte szeretettel. Hisz csak ő nyújt nekem biztonságot.
Döbbenten pislog rám és
meghátrál, nem értem. Mit mondtam rosszul? Nem ezt a reakciót vártam tőle. Egy
pillanat alatt vált őrjöngő dühbe döbbenete.
-Takarodj – sziszegi - Amíg
nem döntötted el kit akarsz, addig nincs miről beszélnünk!
Hökkenten hagyom, hogy
kilökjön a küszöbön kívülre, és vágja be az ajtót, amin alig fél perce léptem
be.
Hangosat csattan. Fájdalom
hasít orromba. Azt hiszem eltörtem. Odakapok. Véres. Remek.
Vérző orrom fogva kullogok
lefelé. Mit rontottam el? Rosszat mondtam volna?
Igen, van valakim, Ő.
Vagyis ezek szerint csak
volt.
Nem értem.
Gyalog megyek az első utamba
kerülő kocsmába.
-Uram, jól van? – kérdi a
pultos.
-Igeb csak haszdálhatdám a
mosdot?
-Persze mennyen – ijedten int
az említett helység felé. Bevetem magam és lemosom arcomról a vért. Pár perc és
el is áll. Mit csesztem el? Zakatol az agyamban. Lehet, mást szeret, és azért
nem kellet volna mondanom?
-Váááh ez túl zavaros – fogom
a fejem. Eltakarítom magam után a vérnyomokat.
-Jól van? – kérdi a pultos,
mikor leülök elé.
-Igen, már jobban – sóhajtok
nagyot – Mért készítették ilyen keményre az ajtókat?
-Ajtó?
-Azt hiszem, ma kirakták a
szűröm – felnézek a háta mögötti kínálatra – készítene nekem valami erőset? –
több kedvelt alkoholféleség is sorakozik a polcokon, hátha valami jó sül ki
belőle.
-Persze – mosolyodik el –
Szerelmi bánat?
-Valami olyasminek is nevezhettük
– vonok vállat. Közben figyelem precíz mozdulatait – Az orromra vágta szó
szerint az ajtót, mikor megmondtam, kell nekem.
-Valószínűleg megijedt – von
vállat.
-Megijedt?
-A fiam is udvarolt egy
lánynak, de mikor megmondta neki, hogy hosszabb távra szeretne vele lenni,
mondjuk összeköltözni, a csaj megijedt és majdnem elmenekült. – felkacag – az
volt egy szép baleset.
-Lehet – húzom meg az italt.
Huh, tényleg jó erősre sikerült – Kérek még egyet.
-Lassabban, még fiatal az
éjszaka.
-Nem számít, ma már úgy se
saját lábamon megyek haza.
Sorra döntöm magamba a
koktélokat. És rájövök, hogy nem kellettem Kamijonak, csak játék voltam, amit
akár Rukival is kieszelhetett vagy Sakurával, mert a csaj olyan jó stratéga.
Sakkban tart azzal, hogy enyém is lehet a gyerek, és beperel, ha nem vagyok
elég figyelmes vele és nem adok neki elég apanázst a családalapításhoz egy
másik férfival.
Már nehezen tudom felemelni a
fejem.
-Setígene… Segtenneí… Se… gí…
te… ne? – szótagolom, és milyen büszke vagyok magamra, hogy kimondtam.
-Miben? – néznek rám a
pultosok. Hogy lett belőle kettő?
-Nem látom a számot rajta –
veszem elő a telefonom, és másodikra sikerül a kezébe nyomnom – A kettes
hívószámot tárcsázná? Egy haverom és értem tud jönni – azzal elterülök a
pulton. Ennyire futotta az erőmből, lehunyom a szemem és várom a jól ismert
sötétséget. Nem jön, de Kai igen. Haza visz.
Kai pov:
Már aludnék mikor megszólal a
telefonom.
-Ha nem kapcsold ki azt a
kurva telefont – morog mellettem életem párája, és fejére nyomja a párnát.
Elnémítom a készüléket, de hogy Reita ilyenkor keressen. Kimászok a meleg
ágyból, felveszem és kimenekülök a szobából, mikor meghallom a háttér zajt.
-Igen? – kiáltok bele, hátha
meghallja.
-A barátja itt van a pulton
kiterülve, megkért hívjam fel önt, érte tudna jönni? – karcos morcos férfihang.
-Igen, kérem, adja meg a
címet – amint megkapom a kért információt felírom. – Köszönöm, mindjárt ott
vagyok. – azzal bontom a vonalat és kutatok a farmerem után.
-Hova készülsz? – jön a
morcos hang mögülem.
-Ne haragudj – ölelem
magamhoz – Reiel valami nagy baj van, és engem hívott fel, most talán tudok
rajta segíteni, hetek hónapok óta furcsa nekem.
-Rendben, de siess haza,
korán kelsz és későn jössz, most tudtunk volna együtt aludni – kapok egy álmos
csókot még, és utamra enged.
-Rei, ezt még leverem rajtad
– fogadkozom.
Megérkezek a kocsmához, és
alig lépek be, máris látom, ahogy szétfolyik a pulton.
-Köszönöm, hogy felhívott –
intek a pultosnak és próbálom fel nyalábolni a basszerost.
-Kai? – kérdi hatalmasakat pislogva.
-Igen, én vagyok.
-Várj, fizetnem kell – azzal
kotorászik a pénztárcája után. Előszedi, de nem boldogul a bankók
felismerésével.
-Mennyi lesz? – nézek a pohár
rengetegen végig. A fazon nem szól, csak elém tolja a számlát. Kiveszem a
megfelelő összeget némi jattal, és megpróbálom újra felkanalazni bandatársam.
Elég hamar sikerrel járok.
Kitántorgunk a kocsiig.
Beültettem és telefonomért nyúlok és reménykedem, hogy nem lesz mérges.
-Igen? – kérdi morcos hangon.
-Ne haragudj, már megint
felkeltettelek ezzel a vacakkal – szabadkozom.
-Mond – dörren rám.
-Kicsim, itt nagyobb baj van,
mint gondoltam, nem tudom, mikor fogok érkezni.
-Akkor csak az ágyban várlak
meg, és egy hétig hozzám se nyúlhatsz a telefon miatt – fenyegetőzik.
-Még puszit sem?
-Na jó, azt talán kapsz –
látom ahogy megvonja a vállát.
-Igyekszem – köszönök el és
bontom a vonalat.
Nehéz heteknek nézek elébe.
Reita a hátsó ülésen bámul
kifele az ablakon.
-Nem kellek én senkinek –
sóhajt nagy sokára.
-Azt nem hiszem – mosolygok
rá a visszapillantó tükörből.
-Na persze – von vállat.
Azt hiszem eljutottunk a
végstádiumba, most fog nemsokára kitörni.
Megérkezünk hozzá.
-Gyere szépen a saját lábadon
– húzom ki a kocsi hátsó üléséről. Eltántorgunk a bejárati ajtajáig, könnyedén
kihúzom a farzsebéből kulcsait. Ajtónyitás, Reita felhúzása, kapu kitámaszt,
Reita felhúzás. Betántorgunk a liftig még jó, hogy szürkület előtt vagyunk.
Betámasztom a kabin sarkába,
nem csúszkál.
-Nem kellek senkinek – sóhajt
megint.
-Gyere, lefürdesz és máris
jobban érzed magad – vigasztalom. Bemegyünk a lakásába. Valami történt itt. Nem
elég, hogy az összes kép eltűnt, ami valaha is a nappalijában volt, de mintha
egy személytelen, idegen lakásba léptem volna be.
-Ugye a fürdőben lévő cuccaid
a helyén vannak? – nézek rá. Csak a padlót nézi.
-Aha – motyogja. Átdobom
karját a vállamon és betámolygunk a vizes blokkba. Na, ez már olyan, mintha
élne is itt valaki.
Levetkőztettem,
alsónadrágostul nyomom be a hideg víz alá.
-Hideg – vacogja.
-Legyen is – mosolygok rá –
ha már szétcsaptad magad, akkor idd is meg a levét – mikor már kék a szája,
kiszedem a sugár alól, és törülközőbe csavarom.
-Száradj – szólok rá. Kilépek
és feltérképezem a lakást, hogy hol is van itt ruha. A nappaliban az asztalon
találok egy képet, amit apró darabokba téptek szét. Reita van rajta egy
lánnyal. Láttam már őket együtt egyszer vásárolni, majd egy fél évvel ezelőtt.
Azt hiszem ez a probléma.
A hálószobában viszont nem
találok mást, csak női ruhákat. Hova lett Reita ruhás szekrénye?
-Kai – nyögi elhalóan a
basszeros.
Már a fürdő ajtajában van, és
nagyon kapaszkodik a félfába.
-Hol vannak a ruháid?
-Rajtam – azzal nyúl értem,
hogy segítsek neki. Nem a hálóba akar menni. A másik szobába. Döbbenten nézem a
rumlit. Dobozok a fal mentén fel stocolva. Gitárjai és az amúgy mindig rendben
tartott kábelek hatalmas kuszaságán pár kottával és egyéb papírral a földön
tekergőzik. Az ajtótól jobbra szintén a fal mentén egy matrac, rajta összetúrva
ágynemű.
Reita ide akar lefeküdni?
Mért nem a szobájába, az ágyára?
-Rei mi történt? – ültetem le
a matracra.
-Nem kellek senkinek – kezd
elegem lenni ebből a mondatból.
-Kinek nem kellesz? –
próbálok szelíd erőszakkal kiszedni belőle valamit. Rám emeli könnyes és
bevérzett szemeit.
-Először Sakura, most meg
Kamijo – és eltört a mécses. Reitát sose láttam még sírni. Mégis, most
takaróját ölelgetve rázza a néma zokogás.
-Mi történt? – simogatom a
hátát csitítás céljából.
-Sakura elhagyott, mondván
nem kellek neki, aztán visszajött, mert lehet… lehet… - elcsuklik, újabb
rázkódás, újabb fuldoklós levegő vétel – nem akartam még gyereket, legjobb
tudásom szerint védekeztünk – rám néz, teljesen kétségbe van esve. Mit lehet
ilyenkor mondani? Nem sokat. Nagy levegő. Mielőtt megszólalhatnék, folytatja.
-Aztán mikor elfogadtam, hogy
itt van, haza hoz egy ficsúrt, ide a közös lakásunkba, egy másik pasit, érted?
– felül és megragadja a pólóm – Nem kellettem neki, csak a pénzem és még ide
hozza azt a krapekot, akivel megcsalt! Aztán jött Kamijo, azt hittem
megbízhatok benne, szerettem volna megbízni benne. De neki se voltam elég jó –
újra eldől – Nem kellek én senkinek – nyögi ki és megered a nyelve. Elmeséli,
hogyan fogadta el érzéseit egy férfi iránt, hogyan fogadta el a közeledését,
mikor ő egyáltalán nem olyan, aki ezt el tudná fogadni, az én kapcsolatom is
nehezen emésztette meg, de mikor látta, hogy boldog vagyok, már nem is zavarta
annyira. Aztán Sakura visszajövetele és a meséje arról, hogy lehet övé a
gyerek, még örült is volna neki, ha nem látja meg volt barátnőjét egy másik
férfival egy áruházban babaruhát vásárolni. Kikéri magának, hisz ha az övé,
mért nem vele ment el a csaj boltba? Nincs joga ehhez? Végül Kamijo kiakadása.
-Megértem – motyogja – Csak
játék és más nem – keserű mosolyától elfacsarodik a szívem is – Nem haragszom
rá, csak fáj, itt beül – megmarkolja elnyűtt pólóját mellkasánál – Még nem
mondtam neki, de lehet nem is baj, így neki is egyszerűbb volt, és csak nekem
fáj annyira. Kai – pillant megint rám – Te ugye boldog vagy? – értetlenül, de
bólintok, hogy igen – Akkor jó – motyogja és magához húzza a takarót.
Ülök matraca szélén és
figyelem, ahogy nyitott szeméből csorognak könnyei. Szép lassan összeáll a kép
bennem. Ezért volt ilyen mostanában?
Kimegyek a nappaliba, miután
Rei elaludt és végre megnyugodott.
Várok. Nem hiába, nemsokára
nyílik az ajtó.
-Végre üres a lakás – hallok
egy doromboló férfihangot.
-Ne most – nyávog egy nő.
Belépnek a nappaliba és
meglepődnek.
-Jó estét – köszönök
illedelmesen – Sakurához van szerencsém? – fordulok a nő felé.
-Igen, ki maga?
-Akira barátja vagyok – intek
a zeneszoba felé.
-Mit keres itt?
-Haza hoztam a barátját.
-Nem a barátom – von flegmán
vállat.
-Akkor megtudhatnám, mit
keres a lakásában?
-Én itt lakom.
-Tudtommal, ez Akira lakása –
döbbenten pislog. Csak tátog, azt hiszem ez betalált. – Kérem, távozzon innen és
ne sanyargassa a haveromat – állok a sarkamra.
-Maga nem dobhat innen ki
engem csak úgy! – vált hárpiába.
-Yutaka – nyöszörög a
zeneszoba.
-Itt vagyok – rohanok oda
hozzá. Megint ül a matracon. Valószínűleg felkelt a csaj hangjára.
-Ne törődj vele – int mögém –
Nem sokáig lesz így – motyogja.
Nem lehet így itt hagyni,
mert még a végén valami hülyeséget csinál.
-Felhívom a srácokat, valaki
jöjjön érted és valakinél elleszel pár napig.
-Nem kell – hárít – Megoldom,
csak hagyd őket – visszadől a matracra – És engem is. Nem kellek senkinek, nem
kell értem aggódni, annyit nem ér az egész – a fal felé fordul.
Nem tudom eldönteni, hogy
aggódjak, vagy dühöngjek. Érzelmeim viharában csukom be magam mögött a
szobaajtót és nézem, ahogy a nappali kanapéján ott ül a csaj és az idegen
hapsijával, aki szorongatja a kezét és simogatja az apró dudort a nő hasán. Ott
most Reitának kéne ülnie és neki kéne boldogan mondania, hogy apa lesz.
Mi történt itt?
Köszönés nélkül távozom.
Holnap el kell hozni innen Reit, különben valami nagy hülyeséget csinál még a
végén nekem.
De még előtte beszélnem kell
Kamijoval, hisz mostanában vele lógott, és ha igaz, amit itt Reita
összehabogott, akkor az énekes kitette a szűrét. Ami nem tett jót Reinek.
Kamijo pov:
Hulla fáradtan kelek, este sok
volt a pia és még Reita is… de legalább nem vagyok egyedül, hisz itt van Liza.
Alig kómálok ki a mosdóba és szedem rendbe magam, dörömbölnek az ajtómon. Ki a
franc lehet az ilyen korán? Nem a bandám, azok felhívnak, vagy kopognak, nem
akarják rám törni az ajtót.
- Ajtó marad! – kiáltom és
kinyitom.
Egy nagyon mérges Kai áll
velem szemben.
- Mégis mit képzelsz
magadról? – engedi be magát és áll meg előttem.
- Mi van? Kezd az elején,
mert szerintem lemaradtam – túrok kócos hajamba.
- Van róla fogalmad mi van
Reitával? Hogy tehetted ezt vele, mikor ő szeretett? Tudtad, hogy min ment
keresztül, mégis játszottál vele, és mikor a legnagyobb szüksége lett volna
rád, te ellökted magadtól és magára hagytad! – szinte kiabál.
- Na, álljon meg a menet! –
vágok közbe.
- Valami baj van? – áll meg a
konyhaajtóban Liza.
- Nem, semmi – fordulok felé.
Szegény lány, zavarban van,
ahogy Kai is. Ezek szerint a dobos nem egy félmeztelen lányra számított.
- Kérsz kávét? – kiált ki a
konyhából húgom.
- Igen.
- És a barátod?
- Mindjárt megy.
Kai megrázza a fejét és ismét
gyilkosan méreget.
- Na ide figyelj Kai. Semmi
közöd ahhoz, amit teszek.
- De van, mert Rei látta
kárát. Nincs jobb dolgod, mint szórakozni mások érzéseivel?
Itt pattan el az agyam. Sok
mindent eltűrök, de véges a türelmem. A társaim se mennek el ilyen messzire,
mint ő. Ezt a sértést, még a csapatomnak se tűröm.
- Jól figyelj fiacskám, mert
csak egyszer mondom el! Nem ismersz engem, nem tudod ki vagyok, úgyhogy nincs
jogod ítélkezni fölöttem – sziszegem a képébe fenyegetően.
Megszeppentségét kihasználva
kitárom az ajtót és szabályosan kidobom a lakásból és hangosan bevágom az
ajtót.
- Ennek van köze a
tegnapihoz? – nyomja a kezembe a feketét húgom.
- Igen.
- Kitalálom: bonyolult.
- De még mennyire – morgok és
megiszom a feketét.
Reggeli után mindketten
felöltözünk, én meg ülnék munkához, de Liza elkapja a karom és az ajtó felé
rángat.
- Gyere velem vásárolni –
kér.
- Nem lehet, sok a munka.
- Az megvár. Amúgy se jó, ha
magadba roskadsz, és a munkába temetkezel.
- Mert?
- Csak – és tovább rángat.
Lemondóan sóhajtok és
belebújok a cipőmbe. Kocsiba ülünk és Liza kérésére egy nagyobb üzletbe
megyünk. Ott lelkesen végig megy a sorok között és pár ruhával megy a
próbafülkébe. Jobb dolgom nem lévén nézelődök, de semmi nincs, ami tetszene.
Csak most jut el igazán a tudatomig, hogy mi is volt tegnap. Ahogy és amiket
Reita fejéhez vágtam. Lelki szemeim előtt látom, a tekintetét amely olyan
őszintén csillogott mint talán sose azelőtt. Én meg se hallgattam őt. Talán
rosszul gondoltam mindent? Nem hiszem, mert…
- Bátyó, ez milyen? – zökkent
vissza húgom.
Egy rózsaszín egyrészes ruha
van rajta.
- Aranyos – erőltetek egy
mosolyt.
Liza még párszor bemegy a
fülkébe próbálni, aztán a táskákat és cipőket veszi szemügyre. Türelmetlenül nézek
az órámra. Még ma el kell készülnöm mindennel, hogy holnap be tudjam vinni a
főnöknek. És még a mobilom sincs itt. Remélem, a srácok nem hívnak. Szeretek a
húgommal vásárolni, de nem olyankor mikor ennyi a dolgom. Végre fizet és
megyünk a kocsihoz.
- Mehetünk haza? – kérdezem
reménykedve.
- Még ne. Nincs otthon semmi
kaja.
Elmegyünk a legközelebbi
marketbe és ott is bevásárolunk. Innen Liza még a parkba akar menni. Na ne!
Akkor sose végzek.
- Liza, gyere, menjünk már,
nekem sok a dolgom – kérem.
- Jól van.
- Majd legközelebb, csak
holnapra el kell készülnöm.
- Oké.
Megyünk haza. Hugi elfoglalja
a konyhát, én a nappalit és elmerülök a papírok között. Szerencsére senki sem
hívott, de belesajdul a szívem. Az igazat megvallva, talán vártam, hogy Reita
felhívjon, de ugyanakkor hallani sem akarok róla. Hugival kölcsönösen nem
szólunk egymáshoz, mindketten a magunk dolgával törődünk, bár néha besegít.
Párszor megkérem, hogy a nevemben hívjon fel valakit és adja át az üzenetemet.
Sajnos nem tudok egyszerre két telefonon beszélni. Valamikor Liza elmegy
aludni, nekem még maradnom kell, hogy végezzek. Úgy, hajnali három körül ájulok
be az ágyba. Végre végeztem, már csak be kell vinni és leadni a főnöknek.
Reggel egyedül kelek. Liza
hova tűnt? A konyhában egy üzenet fogad, miszerint elment egy másik
állásinterjúra. Összeszedem magam, a táskámba süllyesztem a leadandó
papírhegyet és már megyek is. A kiadónál sokan kitérnek az utamból. Biztos
szörnyen festek, úgy is érzem magam. A folyosón összefutok a menedzserrel.
- Jó reggelt. Elkészültél a…
- elakad.
- Itt van – nyomom a kezébe
és ott hagyom.
Eltrappolok a próbatermünkig.
Még nincs ott senki szerencsére. Még veszek egy kávét és bemegyek. Leülök a
kanapéra és rágyújtok. Az utóbbi pár napban nagyon sokat szívok, minden
értelemben.
- Szia, már itt vagy? Tudnál
segíteni? – jön be Teru.
Olyan gyilkos pillantással
fordulok felé, hogy ijedtében a falig hátrál és próbál egybe olvadni vele.
- Felejtsd el, nem szóltam –
nyüszít.
A terem legtávolabbi sarkába
húzódik és próbál úgy tenni, mintha nem is létezne. Nem sokkal utána megjönnek
a többiek is. Teru integet nekik, hogy hagyjanak békén, amit meg is tesznek.
Alig foglalják el helyüket, mikor felugrom és kezembe veszem a mikrofont.
- Kezdhetünk? – nézek rájuk
türelmetlenül.
Bólintanak, és végre munkához
láthatunk. Nem mernek hozzám szólni, amiért halás vagyok, nem akarom megbántani
őket. Egyedül rájuk támaszkodhatok, de még nem kell tudniuk mindent.
Napok teltek el mióta
kidobtam Reitát. A stúdióban az óta van ez az áldatlan állapot. A fiúk nem igen
szólnak hozzám, ha mégis, akkor tőmondatokban válaszolok. Otthon elnyúlva
fekszem a kanapén és bámulom a plafont. Mit rontottam el? Talán nem voltam elég
türelmes vele? Nem hiszem. Talán csak ott, hogy nem hallgattam meg. De nem csak
én tehetek a jelenlegi helyzetről. Valaki kopog. Ki a franc az ilyenkor?
Morcosan nyitok ajtót. Legnagyobb meglepetésemre Yuki áll előttem.
- Mi a fene van veled? –
kérdi és bejön.
- Mi lenne? – zárom be az
ajtót.
- Valami bajod van, ez
látszik.
- Jól vagyok.
- Egy nagy szart vagy jól.
Nem veszed észre magad? Nem lehet hozzád szólni, mert akkor a tekinteteddel
karóba húzol minket.
Makacsul hallgatok és
farkasszemet nézünk. Átlát rajtam, ezt tudom jól. Előttük nem tudom megjátszani
magam.
- Ennyire nem bízol bennünk?
Mi mindennel hozzád fordulunk és te segítesz. Miért nem mondod el mi a baj,
hogy tehessünk érted valamit?
- Meg tudom oldani.
- Tehát eltaláltam – ül le a
kanapéra.
- Igen, de nem kell segítség.
- Hazudsz. Próbálod
rejtegetni, de ordít rólad, hogy kell segítség. Ismerünk már régóta. Eddig te
vigyáztál ránk, itt az ideje, hogy mi tegyük ezt.
Mélyet sóhajtok és
elgondolkodom szavain. Igaza van, eddig én voltam a nagytestvér, aki vigyázott
a többiekre. Eddig ők támaszkodtak rám, eddig kitartottam, de most vége. Nekem
kell támasz. Meg akartam őket kímélni a bajaimtól, mert azt hittem megoldom, de
tévedtem. Tényleg szükségem van rájuk, jobban, mint bármikor.
- Tényleg baj van, nem is
kicsi. Nagyjából öt hónapja voltam együtt Reitával. Kisebb döccenőkkel meg
voltunk, egészen az elmúlt pár hétig. Az még oké, hogy ritkán aludt itt, de
mikor morcosan jön és így is távozik, azért ott már valami nem stimmel. Ha át
is jött, mindig elment, mintha várná haza valaki. Végül a találkozók is
ritkultak, rövidültek. Nem mondott semmit. Pár napja szembesítettem ezzel, mert
elegem volt abból, hogy ilyen hülyének néz, hogy nem veszem észre. Rákérdeztem
és azt mondta, van valakije. Ennyi elég volt és kitettem a szűrét. Velem ne
szórakozzon.
- Nem lehet, hogy te értetted
félre?
- Mégis mit?
- Amit mondott. Lehet, hogy
rád gondolt, mikor mondta, hogy van valakije.
- Nem hiszem. Akkor mivel
magyarázod a többit?
- Nem tudom.
- Akkor meg?
- Haver, te jól ismered az
embereket, de tévedhetsz.
- Lehet, de…
- Féltékeny voltál.
- Igen, azt hiszem.
- Olyankor az ember
értelmetlenül cselekszik. Szóval, lehet, hogy tévedtél.
Elfintorodok, mert van
igazság abban, amit mond.
- Gondolkodj ezen, viszont
megyek, mert vár az asszony – tápászkodik fel.
- Oké – kísérem ki.
- Ne feledd, amit mondtam.
Mindenkinek jár egy második esély.
- Jól van.
- Holnap látjuk egymást.
Remélem, újra önmagad leszel. Hiányzol.
És már megy is. Visszamegyek
a nappaliban és nyúlok a cigis dobozomért, de üres. Elfintorodok és elmegyek
tusolni. Ideje véget vetni ennek a napnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése